„Volt egyszer egy király, volt annak egy fia. A királyné meghalt, s meghagyta testamentomban a királynak, hogy az ő fiát bölcsességre taníttassa. Darab idő múlva eszébe jut a királynak, hogy felesége mit hagyott. Tüstént levelet írt a hét bölcsmesternek, hogy nála jelenjenek meg. Felmentek a bölcsek a királyhoz; azt mondja nekik a király: halljátok bölcsmesterek! A feleségem meghagyta testamentomban, hogy a fiamat bölcsségre taníttassam. Azt mondja a legelső bölcs: én egy nap alatt megtanítom, hogy annyit fog tudni, mint én. A második azt mondja: én megtanítom két nap alatt, hogy annyit fog tudni, mint én. A harmadik szinte azt mondja, én három nap alatt, a negyedik négy nap alatt, s így tovább a hetedikig.
Elvitték tehát a bölcsek a fiút, s adtak neki egy tanuló szobát, de soha felé sem mentek. Ezalatt a király megházasodott, s elvett egy fiatal királykisasszonyt, kinek a király igen dicsekedett, hogy van neki egy szép fia. Ő tehát igen kérte a királyt, hogy hívassa haza fiát, mert igen szeretné látni. A király mindjárt levelet írt a hét bölcsmesternek, hogy fiát bocsássák haza látogatás végett. Kapja a hét bölcsmester a levelet, tüstént összegyűlnek, tanácskoznak, hazabocsássák-e a fiút vagy nem, mert még semmire se tanították.
Elhatározták, hogy meg fogják próbálni. Ekkor kimennek, s leszakítnak egy orgonafalevelet, és aláteszik a fiú nyoszolyájának lába alá. A fiú mihelyt beléfeküdt, mindjárt észrevette, s kérdezte a bölcsektől: mi dolog az, hogy az ő nyoszolyája alacsonyabb, mint másszor volt. A bölcsek egymásra néztek és álmélkodtak, hogy nem is tanították, mégis tud valamit. Ekkor azt mondják a bölcsek a királyfinak, most haza fog menni, de előbb kimegyünk és megvizsgáljuk a csillagokat, ha jó lesz-e felségednek hazamenni. Kimentek és megvizsgálták a csillagokat; azt mondják a királyfinak: jó lesz felségednek hazamenni.
Ekkor azt mondja a királyfi: én is kimegyek, és megvizsgálom a csillagokat, ha jó lesz-e valósággal hazamennem. Kimegyen és talál egy nagy csillag mellett egy kicsit, mely azt jelentette neki, hogy ha ő otthon beszélni fog, meghal, ha pedig némának tetteti magának, életben marad. Bemegyen, azt mondja a bölcseknek: halljátok-e ti bölcsek, vagytok, és azt mondjátok: jó lesz nekem haza menni, de én találtam egy nagy csillag mellett egy kicsit, mely nekem azt jelentette, hogy ha otthon beszélni fogok, meghalok; ha pedig magamat némának tettetem, életben maradok. Ha nem hiszitek, jertek ki és vizsgáljátok meg! Kimennek a bölcsek, széjjelnéznek. azt mondják a királyfinak: bizony felségednek igazsága van, de ha valami baja lesz, segítségére fogunk menni.
Hazament a királyfi, magát némának tettette; senkinek se köszönt, még az apjának se. A király igen megbosszankodott, hogy az ő fiát nemhogy bölcsességre tanították volna, hanem némává tették. Adott neki egy külön szobát, hogy egyedül lehessen, senkit ne botránkoztasson. Azt mondja a királyné a királynak: hallod-e, ha a te fiad tudott valaha beszélni, én megmutatom, hogy most is fog beszélni. Ekkor bement a fiúhoz és kezdett hozzá beszélni, de a fiú rá sem ügyelt. Minden módon ostromolta a szegény fiút, csábítgatta, s azt mondja neki: hallod-e édes fiam! Ha valaha tudtál beszélni, szólj hozzám; tudod, hogy a te atyád öregember, én pedig fiatal vagyok, amit csak kívánsz, mindent adok. A fiú nem felelt semmit.
Ekkor elkezdett a királyné a szobából szaladni, ruháját, haját tépni, kiabálni, hogy a fia meg akarta paráznítani. Bement szétszórt hajjal a királyhoz, s kérte, hogy néma fiát akasztassa fel, mert nem méltó, hogy rá is nézzenek. A király mindjárt csináltatott egy akasztófát, és a fiát fel akarta akasztatni, de a bölcsek megtudták, és siettek a királyfi megmentésére. A legelső bölcs éppen akkor ért oda, mikor a fiút vitték akasztani; megállította a sokaságot és felment a királyhoz, hogy legalább még egy nap legyen a szobában, hátha meg fog szólalni.