„Volt egyszer egy öreg király, s annak egy fia meg egy leánya. Nagy beteg lesz a király, hívatja a fiát, s mondja neki:
– Édes fiam, érzem, hogy meghalok, azt hagyom hát neked, hogy addig meg ne házasodjál, amíg a húgodat férjhez nem adod, de akárki kérje, annak add oda.
Meghal a király, a királyfi s a királykisasszony ketten maradnak. Eltelik egy esztendő, eltelik kettő, három, a királykisasszonynak nem akad kérője. Az igaz, hogy nem is volt erősen szép leány, s a lelke semvolt valami jó. Azt mondja egyszer a királyfi:
– Hallod-e húgom, én többet nem istrázsállak, mert én országot-világot akarok látni.
Kéri a leány, hogy maradjon, ne menjen még egy esztendeig, hátha addig szerencséje akad. Várt a királyfi még egy esztendeig, nem jött senki a királykisasszonyért.
– De már többet nem várok – mondotta a királyfi. – Eleget ültem itthon, lássak már én is világot.
Mondotta a királykisasszony:
– Vígy el engem is magaddal, legalább nem jársz egyedül.
A királyfi beleegyezett, az országot a miniszterekre bízta, vittek magukkal tenger kincset, aranyat-ezüstöt, s elindultak hetedhét ország ellen. Mennek, mendegélnek, s beérnek egy rengeteg erdőbe. Egyszerre
csak nagyot sikolt a királykisasszony:
– Jaj, istenem, nézd, ott jő tizenkét zsivány! Vége az életünknek!
– Ne félj, húgom, itt a kardom – mondja a királyfi, s kirántja a kardját. Ez a kard – közmént legyen mondva – olyan kard volt, hogy ez volt ráírva: „”Jobbra hatot, balra ötöt vághatsz.””
Megsuhintja a királyfi a kardot bal felé, s hat suhintásra levágja hat zsivány fejét, suhint jobbra is ötöt, s levágja még öt zsivány fejét. Csak egyetlenegy maradott életben, a zsiványok vezére, egy dali széplegény. Mondta a zsiványok vezére:
– Hagyd meg az életemet, s ihol itt a váram az erdőben, neked adom!
Jól van, a királyfi megkegyelmezett a legénynek. Mentek hárman a várba, sorban kinyitotta a szobákat. Volt éppen hetvenhét szoba, tele voltak drága kincsekkel, minden szoba sarkában volt egy-egy kád,
arannyal-ezüsttel színig tele. Ahogy a hetvenhetedik szobába érnek, azt mondja a királyfi a legénynek:
– Az életedet meghagyom, hanem a szabadságodat elveszem. Itt maradsz halálig ebben a szobában.
Nem szólt semmit a legény, beült a szobába, a királyfi rázárta az ajtót. A királykisasszony sem szólt semmit, de félrefordult, elpityeredett. Megakadt a szeme a zsiványok vezérén, megsajnálta szívegyökeréből. Telt-múlt az idő, a királyfi eljárt az erdőbe vadászgatni, mert hiába volt a tenger kincs, abból nem lehetett megélni. Egyszer, mikor a királyfi oda volt vadászni, dörömbölni kezd a legény az ajtón.
Odaszalad a királykisasszony, kérdi tőle:
– Mit akarsz?
– Nyisd ki, édes húgom, az isten is megáldjon!
– Nem lehet – mondotta a királykisasszony -, félek, hogy megölsz.
– Dehogy öllek, dehogy – mondotta a legény -, csak eressz ki bátran!
– Nem lehet, megöl a bátyám.
– Akkor hát gyere az ablakhoz. Látod-e ott azt az eperfát, milyen szépen zöldül?
– Látom bizony, immár virágzik is – felelte a királykisasszony.
– Hallod-e, te leány, pusztítsd el a bátyádat, s csak ketten leszünk ebben a nagy várban. Te az enyém, én a tied, élünk együtt holtig boldogságban.
– Jaj, mit beszélsz – mondotta a királykisasszony -, hogy öljem én meg a bátyámat!
– Hát jól van, ne öld meg, hanem mondok neked valamit. Feküdj le az ágyba, s mondd, mikor hazajön a bátyád, hogy nagyon beteg vagy. A váron túl van egy forrás, mondjad neki, hogy hozzon onnét egy
korsó vizet, mert amíg abból nem iszol, meg nem gyógyulsz. De igaz, mondd csak nekem, virágzik-e az eperfa?
Felelte a leány:
– Érett eper is van rajta.
– No, akkor mindjárt haza jő a bátyád. Hát csakugyan jött a királyfi, s a királykisasszony ott feküdt már az ágyban, s jajgatott, nyögött, hogy a bátyjának megesett a szíve rajta.
– Mi bajod van, édes húgom?
– Jaj, meghalok, édes bátyám, ha meg nem gyógyítasz. Az imént egy kicsit elszenderültem, s azt láttam álmomban, hogy a váron túl van egy forrás, s ha annak a vizéből egy cseppet ihatnám, mindjártmeggyógyulnék. Hamar egy vaddisznó, hét malacával, s addig meg nem gyógyulsz, míg egy malacnak l