„Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt: kidőlt kemencének bedőlt oldalában kinőtt egy hetvenhét öles jegenyefa, annak volt hetvenhétezer ága, hetvenhétezer ágán hetvenhétezer holló, a tövéhez megkötve hetvenhétezer szamár; aki ezt a mesét meg nem hallgatja, annak a hetvenhétezer holló vájja ki a szemét, aki pedig meghallgatja, annak a hetvenhétezer szamár rúgja meg a fejét. Hát azon, a nagy fán túl volt egyszer egy király. Volt annak a királynak kilencvenkilenc derék fia, s a századik is megvolt, de csak másfél éves. A legnagyobb királyfi készült házasodni, meg az utána való többi királyfi is, de hát az apjuk azt mondta nekik:
– Fiaim, ne házasodjatok meg addig, míg a századik testvéretek is akkorát nem nő, mint ti most, hogy egyszerre menjetek el guzsalyasba.
A bátyjai azt felelték:
– Mi ezt nem várhatjuk meg, hogy a legkisebb öcsénk is megnőjön, mert mi addig levénülünk.
Megszegték hát az apjuk szavát, mert az idő is reá volt telve, hogy megházasodjanak, s elmentek kilencvenkilencen guzsalyasba különbnél különb királyi ruhába öltözve. Mikor vagy másfél órája volt, hogy elmentek, a másfél éves királyfiú elkezdett keservesen sírnia bölcsőben. Odament az édesanyja, és kérdezte:
– Miért sírsz, lelkem kicsi édes fiam?
De a kisfiú eddig sohasem szólalt meg, csak akkor, mikor az édesanyja megkérdezte, miért sír. Azt felelte:
– Azért sírok, hogy a bátyáim elmentek guzsalyasba. – Hát azt miért mondod?
– Azért, mert én is el akartam menni velük.
– Hova akarsz te menni, mikor olyan kisdék vagy, mint egy tökmag! Bátyáid már régen elmentek, s te nem is vagy velük egy helyre menendő. – Lelkem édesapám, lelkem édesanyám, eresszenek el, hadd menjek el én is!
De ezen csak csudákozott, bámult az édesanyja meg az apja, hogy miféle feltett szándékkal van egy másfél éves gyermek. Azt kérdi az édesapja: – Kedves kicsi fiam, mi okra nézve akarsz te elmenni?
– Kedves édesapám, azért akarok elmenni, mert ha el nem eresztenek, az énédes,kedves kilencvenkilenc bátyám közül egy sem jön hazaélve.
– Hát, édes kicsi fiam, te el sem győznéd a menést. Ha legalább a lovat meg tudnád ülni, akkor lóháton utolérhetnéd.
– Nem kell nekem ló.
Volt a királyi udvarban egy hitvány, árva csikó, aki éppen vele egyszerre született, s a szemétdombon éldegélt. Azt mondja az édesanyja:
– Gyere, édes fiam, ha immár csakugyan elmész, legalább öltöztesselek fel.
– Nem kell nekem, édesanyám, semmi öltöny!
Elbúcsúzott az édesanyjától és apjától. De úgy sírt apja, anyja, hogy hová lesz el a másfél éves gyermekük, hogy a kúria csak amúgy istenesen csengett belé. Kiment hátra, a csikót a szemétdombról elévezette a tornác eleibe, megragadta a két hátsó lábánál fogva, s a fején keresztülbuktatta. Aztán ő maga is keresztülbukott a fején. Hát halljanak csudát! A csikóból olyan aranyszőrű paripa lett, hogy széles e világon párja nem volt, belőle pedig olyan királyúrfi lett, amilyen széles e világon csak ő volt.
Felült a csikójára aranysarkantyús csizmában, aranykarddal az oldalán, s még egyszer a csikó hátáról is elbúcsúzott a szüleitől, s elment a maga útjára. A szülői kiállottak a tornácba, s könnyes szemmel néztek a drágalátos, aranyos gyermekük után.
Csak kurtán-furcsán elérte a bátyjait, azonnal el is hagyta. Azok nagyon csodálkoztak, hogy miféle királyúrfi lehet ő. A másfél éves királyfi útközben talált egy nagy süllyedékesselyméket,s oda belesüllyedt lovastól. Leszállott a lováról, s megint másfél éves gyermek lett belőle, a csikóból pedig az a hitvány, rongyos, másfél éves csikó, akik voltak azelőtt. Megérkeztek a bátyjai két sorban haladva el egymás mellett, s azt mondja