A repülő kastély Esti mese Népmese

„Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túlnan volt, volt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nagyon nagy szegénységben éltek. Mégis mindig azon tűnődtek, hogy őnekik miért nem lehetett gyerekük.
Volt egy almafájuk.
Egy szép őszi napon kiment az asszony a kertbe. Amint az almafa mellé ért, egyszerre lepottyan arról három alma. A földön pedig csak kettéválik a három alma, és három egészséges, gyönyörű kis csecsemő fordult ki belőlük. Mind a három fiúgyermek volt.
No, lett nagy öröme az asszonynak! Vitte nagy boldogan a gyerekeket a házba:
– Nézd csak, apjuk, az Isten megáldott bennünket három makkegészséges gyerekkel!
Elmondta azután úgy, ahogyan történt: amint megy a kertben, egyszerre csak lepottyan három alma, és három fiúgyerek terem ott az alma helyett Most már, csak az volt a tennivaló, mi legyen a gyerekek neve.
Abban állapodtak meg, hogy mindnek Almafi lesz a neve: első Almafi második Almafi és harmadik Almafi.
Nőttek a gyerekek, nődögéltek, egyik jobban, mint a másik. Úgy hasonlítottak egymásra, hogy a szomszédok nem tudták megkülönböztetni, melyik másik.
Csak a szülők tudták, más senki. Mikor a fiúk elérték a tizennyolcadik évet, azt mondja az édesapa egy napon az első Almafinak, a legöregebbnek:
– No, fiam, a tizennyolcadik éved betöltötted. Látod, szegénységben vagyunk. Eredj világot próbálni, szerencsét keresni.
Az édesanyja sütött neki útravalóul egy árpacipót. Első Almafi búcsút vett a szülői háztól, búcsút a testvéreitől.
Ment, ment egész nap. Estefelé már nagyon elfáradt, meg is éhült. Leült az út szélére egy kőre. Elővette a tarisznyából az árpacipót, falatozni kezdett. Alig evett néhány falatot, egyszerre ott terem előtte egy igen ősz öregember.
Köszönti az öregember:
– Adjon a jó isten jó estét, fiam!
– Azt már megadta, kedves öregapám! – mondta a fiú.
– Látom, fiam, hogy neked megadta – válaszolta az öreg -, mert jóízűen falatozol. De én már három napja egy betevő falatot sem ettem.
– Elég baj az, kedves öregapám, hanem segíthetünk rajta. Nekem sincsen sok, de amim van, azt megfelezzük.
Avval a fiú kettétörte az árpacipóját, s felét átnyújtotta az öregnek. Az öreg – hamm! – szinte egy falatra lenyelte. Aztán így szólt:
– Köszönöm, fiam, hozzámvaló szívességedet, talán még visszaszolgálhatom. Kérdezném, hogy mi járatban vagy, de hát úgyis tudom, kedves fiam, hogy szerencsét próbálni jöttél. Éppen jó helyre vetődtél. Várd meg este a Kaszáscsillag feljöttét; majd amerre a nyele áll, abba az irányba indulj utadnak. Arra találod meg a szerencséd! Hanem egyre figyelmeztetlek, fiam. Elérsz majd egy rohanó patakhoz, vad sebesen eki még