A rest leány (népmese)

A rest leány (népmese)
Volt egyszer egy rest leány, aki mindig kilenc párnán ült. Megkérte egy legény, de a leány anyja azt mondta neki:

– Ó, fiam, ő nem való neked. Nem tud dolgozni, se szőni, se fonni, se varrni. Mást se csinál, csak ül a kilenc párnán.

– Nem baj, majd én is kilenc párnán tartom.

Elviszi, lakodalmaznak. Eltelik a lakodalom, s az ura fölteszi a kilenc párnára. Azt mondja neki reggel:

– No te kicsi feleségem, én elmegyek a mezőre, de le ne szállja a kilenc párnáról. Én már főztem magamnak, később egyél majd te is. Látod azt a kecskebőrt ott a falon? Az főzzön nekünk estére, mert ha nem, jaj lesz neki. Délben parancsolj rá, hogy szálljon le és főzzön.

A fiatalasszony meg csak ült a kilenc párnán, s mondogatta a bőrnek, hogy szálljon le, főzzön, mert ha az ura estére hazajön s nem lesz étel, rosszul jár. De a kecskebőr meg sem mozdult.

Hazajön este az ember, s a feleségét sírva találja:

– Mi a baj, feleségem? Miért sírsz? – kérdezi az ember.

– Már hogyne sírnék, mikor olyan éhes vagyok, mint a farkas. Reggeltől semmit sem ettem.

– Hát a bőr nem csinált ételt?

– Az bizony nem, kedves uram. Annyit mondtam neki, kérleltem, szidtam, mégse hallgatott rám.

– No nem baj – mondja az ura -, majd elintézem én, hogy holnap főzzön.

Lekapja a bőrt a falról, s azt mondja a feleségének:

– Terítsd a hátadra, hadd verjem meg.

S elkezdi ütni a felesége hátán. Hiába mondja az asszony, elég volt már, hogy holnap biztos főz majd, de az ember csak verte.

– Nem engedlek, mert ő se sajnált téged, mikor egész nap éhen tartott.

Aztán amikor azt gondolta, hogy már elég neki, visszaakasztotta a helyére.

A párnákat fölpuhította, fölvette a feleségét az ölkébe, föltette a párnákra, s azt mondta:

– No, kicsi feleségem, üljél csak a párnákon, én meg hozom az ennivalót.

Hozta is az ember a vacsorát. Másnap reggel megint mondja az ember:

– No kicsi feleségem, most el kell mennem, parancsolj a bőrnek, főzzön, mert ha nem, baj lesz.

Déltájban az asszony egyre mondogatta a bőrnek, hogy főzzön, de az nem szállott le a szegről. Sírt, könyörgött neki, mindhiába. Este ismét fölterítette az ura a hátára, s jól megverte. Másnap, mikor az ember elment a mezőre, s az asszony látta, hogy a kecskebőr nem akar leszállni, leszökkent az ágyról, a kilenc párnáról, elkezdett mosogatni, sepregetni, főzni.

Este az ura mindent rendben talált.

– No kicsi feleségem, hallgatott rád a bőr?

– Bizony, lelkem uram, mindent ellátott.

– Ugye hogy használt a verés, te meg azt mondtad, ne üssem. Ezután nem ennyi verést adok, ha nem lesz étel, hanem annyit, hogy ki se bírja. De le ne szállj a párnákról!

– Dehogy szállok. Én onnét csak parancsolok, ez meg mindent elvégez.

De bizony csak addig ült a párnákon, míg az ura el nem ment dolgozni. Akkor leszökkent, s munkához fogott.

Meglátogatta az édesanyja, kíváncsi volt, hogy van a leánya.

Hát majdnem kétségbeesett, mikor azt látta, hogy sepreget, tisztogat s főzi az ételt.

– Mi történt leányom, hisz te otthon semmit sem csináltál!

– Ej, édesanyám, dolgoznom kell, mert látja azt a bőrt a szegen?

Úgy kiverik, csak úgy porzik.

– Minek törődsz te avval? – kérdezi az anyja.

– Én avval nem törődök, de mikor ütik, a hátamra kell vennem.

Akkor értette meg az édesanyja, hogy miért kezdett dolgozni a leánya.

Így járt a rest leány, így tanult meg dolgozni.”