Csonka és sánta pajtás Esti mese Népmese

„Volt egyszer egy király, s annak egy szép felesége. Úgy éltek, mint két gerlicemadár, de nem sokáig tartott ez a tubicás élet, mert a királyné nehéz beteg lett, s meg sem gyógyult többet. Mikor a királyné megérezte a halálát, azt hagyta az urának, hogy csak úgy házasodjék meg másodszor, ha hozzá hasonlatos szép leányt talál.
A király megesküdött erre, s egy óra sem telt belé, meghalt a királyné. Sírt a király keservesen, majd megölte a búbánat, de hogy eltelt az esztendő, gondolta magában, mégiscsak megházasodik, mert asszony nélkül nincs a háznak igaz ékessége. Elindult hát világgá, bejárt több országot, látott is sok szép leányt, de olyan szépet, amilyen az ő felesége volt, sehol sem talált.
Visszajött a király nagy búval-bánattal, s attól fogvást nem látta többet senki lélek a király mosolygását, piros arca meghaloványodott, s úgy leszakadt a hús a testéről, hogy a csontja is zörgött.
Volt a királynak egy jövendőbe látó szakácsa, s ez hogy látta a királynak pusztulását, mondotta neki:
– Felséges királyom, rossz néven ne vegye mondásom, fogadja meg a tanácsomat, mert különben egy esztendő sem telik bele, kisorvad az árnyékvilágból.
– Tudom én azt, fiam, de mit csináljak. A feleségemnek esküszóval fogadtam, hogy addig meg nem házasodom, míg hozzá hasonlatos szép leányt nem találok. Több országot bejártam, sok szép leányt találtam, de olyan szépet, olyan gyönyörűt, amilyen a feleségem volt, nem láttam, hírből sem hallottam.
– Felséges királyom – mondotta a szakács -, van egy olyan szép leány, igaz, hogy több nincs is. Az óriáskirály leánya ez. Hanem azt is mondom, hogy erős próbákat kell kiállani ezért a leányért.
– Nem bánom én, megpróbálom, csak mondjad, ha olyan soktudó vagy, hogy mit csináljak.
– Azt, hogy válasszon ki a katonáiból egy ezered huszárt, egy ezered granátérost s egy ezered bakát, hadd kísérjék Óriásország határáig. A katonák tovább ne menjenek, maradjanak a hátáron, felséged pedig menjen egyenest az óriáskirály városába, ott is a király palotája elé. A palota előtt három aranyoszlop van, de ha nem bízik az erejében, a harmadikhoz kösse a lovát, akkor nem állítja a király nehéz próbára.
Ahogy ezt mondotta a jövendőbe látó szakács, a király mindjárt nekicihelődött, készülődött, s indult a három ezered katonával Óriásországba. A katonákat ott hagyta Óriásország határán, aztán ment egymagában, meg sem állott a király kapujáig. Csakugyan három aranyoszlop volt a kapu előtt, de a király a harmadikhoz kötötte a lovát: gondolta magában, jobb alul kezdeni.
Na, megköti a lovát, s abban a pillanatban nagyot csendül az aranyoszlop. A csendülésre kiszaladt az óriáskirály leánya, de mikor látta, hogy ez az idegen vitéz a harmadik oszlophoz kötötte a lovát, mindjárt visszafordult, s mondta az apjának:
– Megint jött egy vitéz szerencsét próbálni, de a harmadik oszlophoz kötötte a lovát. No, ez tudom, egy próbát sem áll ki.
Azonközben felment a király, mondja, hogy ki s mi, miért jött, az óriáskirály fogadja:
– Hozott Isten, királyi pajtásom! Tetszik nekem formád, de hiába tetszik, ha a próbát ki nem állod. Az a próba, hogy kösd fel a leányom kardját meg a tarsolyát, a fegyverét töltsd meg, a lovára ülj fel, s menj vele vadászni. Állod-e a próbát?
– Állom – mondotta a király.
Egyszeriben hozták a királykisasszony kardját, s tarsolyát. Akkora volt a kard is, a tarsoly is, hogy két óriás cipelte, s ugyancsak izzadtak belé.
– No, kösd fel!
Próbálta a király mindenféleképpen, de olyan hosszú volt a kardkötő, hogy nem érte végét-hosszát, belegabalyodott egészen, s a kardot is hiába próbálgatta, meg sem tudta emelinteni.
Aztán hozták a fegyvert. Akkora volt, mint egy ágyú. Hozzá sem nyúlt a király, ugyan minek nyúlt volna?
Akkor kimentek az udvarba, s az istállóból kieresztették a királykisasszony paripáját. Ez meg akkora volt, mint egy ház, s ahogy meglátta a királyt, nagyot fújt, s egyenest a királynak iramodott, hogy levágja az előlábával. De bezzeg a királynak inába szállt a bátorsága, s esze nélkül szaladt fel a palotába.