Mátyás király és az öreg szántóvető – Esti mese – Magyar népmese
Egyszer Mátyás király, mikor szerteszéjjel járt az országban, hadd lássa: milyen dolga van a szegény népnek, egy falu mellett kiment a mezőre, s ott szóba állott egy öreg szántó-vető emberrel. Vele volt a kísérete is. Hatalmas nagyurak. A király megismerte az öreg szántóvetőt, aki naki hajdanában katonája volt. Ezzel a szóval köszöntötte az öreget:
– Tisztességgel, öreg!
Felelte a szántóvető:
– Köszönöm az asszonynak!
Azt kérdi aztán a király:
– Hány pénzért dolgozik kend?
– Én bizony, feleséges királyom, hatért.
– S hányból él kend?
– Kettőből – mondja az öreg.
– Hát négyet hová tesz kend?
Felelte az öreg:
– Azt a sárba dobom.
Tovább kérdez a király:
– Hát öreg, hány még a harminckettő?
– A bizony, felséges királyom, már csak tizenkettő.
– Hát a bakkecskét meg tudná-e fejni? – kérdezi a király.
– Meg biz’ én, felséges királyom.
Azt mondja a király:
– Na, öreg, az isten áldjon meg, az én kérdéseimnek magyarázatját addig senkinek meg ne mondd, míg a képemet meg nem látod.
Továbbmegy a király, otthagyják az öreget, s azt mondja az uraknak:
– Na, urak, aki meg tudja magyarázni az én kérdéseimet, annak egy uradalmat adok.
Bezzeg szerették volna az urak kitalálni, de hiába törték a fejüket, nem találták ki. Mit volt mit nem tenni, visszamentek az öreghez. Körülfogták, kérték, hogy mondja meg, mi annak a beszédnek a magyarázatja. Azt mondja az öreg:
– Hát nem hallották az urak, mit mondott a király? Addig nem szabad megmondanom, míg a király képét nem látom.
De így s de úgy – mondották az urak -, megfizetik urasan, csak magyarázza meg.
– Jól van – mondotta az öreg -, hát adjanak tíz aranyat.
Mindjárt leolvasnak az öregnek tíz csengő aranyat, s kérdi az egyik úr:
– Hát mikor a király azzal köszöntötte, hogy ,,tisztességgel, öreg”, miért válaszolta kend, hogy ,,köszönöm az asszonynak”?
– Azért, – felelte az öreg-, mert az asszony mossa rám a ruhát, a tiszta ruha pedig tisztesség.
– No, ez igaz – mondották az urak.
– De hogy veti kend a pénzt a sárba?
– Hát úgy, hogy kettőből magam élek, négyet a fiamra költök. Az pedig annyi, mintha a sárba dobnám, mert sohasem látom.
– Hát az mi: hány még a harminckettő?
– Megmondom, ha leolvasnak tíz aranyat.
Jól van, leolvassák azt is.
– Ennek az a magyarázatja, hogy mikor fiatal voltam, harminckét fogam volt, most meg csak tizenkettő.
– No lám, ez nekünk eszünkbe se jutott – mondták az urak.
– Hát a bakkecskéket hogy fejné meg?
– Azt is megmondom tíz aranyért.
Leolvassák a tíz aranyat, s mondja az öreg:
– Hát úgy fejem meg a bakkecskéket, ahogy most az urakat megfejtem.
De bezzeg elszégyellték magukat az urak, nagy bosszúságukban azt mondták:
– No, megálljon kend, majd megmondjuk a királynak, hogy megmagyarázta a beszédjét, pedig még a képét sem látta.
– Nem-e? – mondotta az öreg. – Én nem láttam a királyunk képét? De bizony láttam, itt van, ni! – s mutatta az aranyon a királynak a képét. – Mert úgy tudják meg az urak, hogy így értette a király is, hogy addig ne magyarázzam meg a beszédjét, míg pénzen nem látom meg a képét.
De most már az uraknak sem volt több szavuk, otthagyták az öreget, s nagy szégyenkezve a király után kullogtak.