Ravasz Péter (népmese)

Ravasz Péter (népmese)
Volt egy ember, Ravasz Péternek hívták a falujában. Szegényen élt a feleségével meg a sok gyermekével. Nem volt egyebük, csak egy kakasuk.

Azt mondja egyszer a felesége:

– Ember, a kakast vasárnap levágom.

– Hallod-e, asszony, sose vágd! Elviszem az uraságnak, hátha többet ad érte, megjutalmaz.

Űgy is tett Ravasz Péter, hóna alá kapta a szép kakast, vitte az uraságnak.

Bekopog, beköszön:

– Nagyságos úr, ajándékba hoztam magának ezt a szép kakast.

– Ugyan, Péter, ugyan, Péter! Miért nem vágtátok le, hisz olyan nagy a családod, ti is megehettétek volna.

– Hisz ez a baj, hogy a felének sem jutott volna belőle, nagyságos úr. Csak tessenek elfogyasztani jó egészséggel!

– Jól van, Péter, de este hat órára gyere el, hogy megjutalmazzalak.

– No, lám!

El is ment este hat órára.

Már a kakast egyben szép pirosra megsütötték, az asztalra tálalták. Széket is tettek Péter alá.

– No, Péter, ülj le, itt a helyed!

Leült Péter. Azt mondja a nagyságos úr:

– Ide figyelj, te hoztad a kakast, neked kell elosztani is. Ha úgy elosztod, hogy meg leszünk elégedve, Öt aranyat adok; ha nem, huszonöt botot.

– Jó.

Felállott Péter, fogta a nagy kést, lenyisszentette a kakas fejét.

– Mivelhogy e ház ura a nagyságos úr, a fej őt illeti. Nemkülönben a feleségét a nyak, mert a fej után a nyak következik.

Levágta a fejet és a nyakat, rátette a nagyságos úrnak meg a feleségének a tányérjára.

Akkor levágta a két szárnyat: az egyiket az egyik úrfinak, a másikat a másik úrfinak a tányérjára tette.

– No, az úrfiak diákok. A szárnyat kapták, hogy jól szárnyaljon az eszük, jól tudjanak tanulni.

Mindenki mosolygott.

Végül levágta a két lábat; az egyiket az egyik kisasszony tányérjára, a másikat a másikéra tette.

– No, a kisasszonyok azért kapják a lábakat, hogy jó táncosok legyenek.

Nevetett mindenki.

– Ami kis maradék még a tálon hever, ez legyen a szegény árva fejemé.

A többi részt, a javát ezzel mind maga elé húzta.

Nagyon tetszett a nagyságos úrnak az osztozkodás. Gondolta is:,,Jaj, de ravasz ez a Péter, nemhiába mondják ezt a falu eszének!””

Adott neki öt aranyat. Vitte haza nagy boldogan Péter.

A szomszédjukban lakott a módos Pál gazda. Megszimmantotta, hogy Péter öt aranyat kapott egy árva kakasért.

– No, asszony, van nekünk öt, elviszem mindet, és huszonöt aranyat kapok érte.

Össze is hajkurászta Pál gazda a kakasokat, maga meg kiöltözködött, kipödörte a bajuszát, ment a kastélyba.

Bekopog, beköszön:

– Nagyságos úr, öt szép kakast hoztam maguknak ajándékba!

A nagyságos úr mosolygott, mert tudta, miben sántikál Pál gazda, hogy honnan fúj a szél.

– Jól van, köszönjük. De ide figyelj, este vacsorára gyere el, hogy megkaphasd a jutalmad.

Hej, az is hazament nagy vígan.

Vacsorakor mondja aztán neki a nagyságos úr:

– Te hoztad a kakast, Pál gazda, neked kell elosztani. Ha jól elosztod, huszonöt aranyat kapsz; ha nem, huszonöt botot.

Felállott Pál gazda, megfogta a nagy kést, de csak állott. Hogy osszon ő el öt kakast hatfelé?

A nagyságos úr látta, hogy nem megy semmire, hát azt mondja:

– Tedd le a kést, Pál gazda, szaladj Péterért, majd ő elosztja!

Kisvártatva jött is Péter.

– Gyere ide, Péter, oszd el az öt kakast hatunk között. Ha jól el tudod osztani, kapsz huszonöt aranyat; ha nem, huszonöt botot.

De Ravasz Péter nem ijedt meg. Azt mondja:

– Mivelhogy mindent a háromság nevében szoktam csinálni, ezt is úgy próbálom. A nagyságos úr, a nagyságos asszony meg egy kakas: egy háromság, ők ezt kapják. A két úrfi meg egy kakas, az is egy háromság. A két kisasszony meg egy kakas, az szintén háromság. Az én szegény árva fejem meg ez a maradék két kakas, az szintén egy háromság.

Jót kacagott a nagyságos úr, és rögtön leszámoltatta Péternek a huszonöt aranyat, a híres Pál gazdára meg huszonötöt veretett.

Igaz volt, mese volt.