Szent Anna tava – Erdélyi Legenda (magyar népmese)

Szent Anna tava – Erdélyi Legenda (magyar népmese)
Mint egy nagy tál fenekén a víz, pihen Szent Anna tava, égbe nyúló hegyek aljában. Körös-körül fenyvesek koszorúzta hegyek. Járjatok be minden földet, s szebb képet ennél nem találtok.

Ugyan, ki gondolná, hogy ennek a gyönyörűséges tónak a helyén egykor, réges-régen, szörnyű magas hegy volt, s hogy tetején büszke vár, amely kevélyen nézett le a csíki meg a háromszéki falukra. De nem egymaga kevélykedett e vár Csík- és Háromszék felett: átellenben, egy órányira, a ként lehelő, fojtós szagú Büdös-barlang felett is vár állott.

Jaj, de rég lehetett! Nyoma sincs most e várnak. No, de az emléke, szomorú emléke megmaradt mind a két várnak. Két testvér lakott a két várban, mind a kettő kevély, gőgös, szertelen. Szívükben nem lakozott szeretet senki iránt. A föld népét sanyargatták, fosztogatták, s egymást sem szerették. Mindig vetélkedtek, dicsekedtek: kinek van többje.

Mind a két vár pincéjében, kádakban élére verve állt a tenger arany, ezüst. Egyszer aztán honnét, honnét nem, messze földről egy nagyúr jött látogatóba a büdösi vár urához. Hatlovas hintón jött.

Na, ilyen hintót, ilyen hat lovat még nem látott. Színarany volt annak a hintónak kereke, tengelye, rúdja; arannyal, ezüsttel, gyémánttal volt kiverve a lovak szerszáma, s haj! A lovak tüzesebbek voltak a sárkánynál. Hiszen nem is volt többet nyugodalma a büdösi vár urának, amint meglátta ezt a hintót, ezt a hat lovat.

Mindjárt rászegődött a vendégére, nem hagyta békében: adja el neki a hat lovat hintóstul, szerszámostul.

– Adok érette hat kád aranyat.

– Nem eladó – mondotta a vendég.

– Ráadásul a torjai uradalmat.

– Nem eladó!

“Megállj – gondolta magában -, azért mégis az enyém lesz!”

Nagy vendégséget csapott, folyt a bor, akár az Olt vize, s mikor a vendég virágos kedvre derült, a büdösi vár ura elővette a kockajátékot. Arra számított, hogy majd a kockán elnyeri a lovakat hintóstul, szerszámostul. Hát jól számított, mert vele járt a szerencse. Elnyerte a vendégének mind a pénzét, s tetejébe a hat szép lovat, mindenestül.

Ahogy aztán elbúcsúzott a vendég, első dolga volt, hogy meglátogassa a testvérét. Csak úgy repesett a szíve az örömtől, mikor eléállott a hatlovas hintó. Hej, de megirigyli majd ezt a testvére! Lehet aranya, ezüstje több mint őneki, de ilyen hatlovas hintaja nincsen.

A testvére éppen ott ült a vár pitvarában, mikor bevágtatott a hatlovas hintón. Szeme- szája elállt a csudálkozástól.

– No, öcsém, van-e ilyen hat lovad?! – kiáltott diadalmasan.

– Ilyen nincs – mondta az öcs -, de lesz különb.

– De már azt szeretném látni!

– Hát még huszonnégy óra sem telik belé, meglátod!

Nagyot kacagott a büdösi vár ura.

– Ennél különb! Én meg azt mondom, legyen a tied a váram s minden uradalmam, ha ennél különb hat lóval jössz hozzám.

– Nem is hattal, tizenkettővel!

A büdösi vár ura föl sem ment az öccséhez, csak meg akarta mutatni a lovait, hadd lepje el a sárga epe az öccsét, megfordult s hazavágtatott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Egész nap tűnődött az öcs, hogy honnét szerezzen különb tizenkét lovat. Hiába tűnődött, hiába törte a fejét, nem tudta elgondolni, hogy hol találna nagy hirtelen olyan hat lovat, nem olyat, különbet, s nem is hatot, tizenkettőt.

Keservesen megbánta a hirtelenkedését. Hanem egyszerre csak mi jutott eszébe? Az jutott eszébe, hogy várába hozatja a vidék legszebb tizenkét leányát, azokat hintóba fogatja, s úgy megy a bátyjához.

Összeparancsolta a jobbágyait, s küldte őket mindenfelé, ki hol a legszebb leányt tudja, hozza ide. Egy fél nap sem telt belé, jöttek a jobbágyok s velök a leányok; voltak százan is, egyik szebb a másiknál, de a legszebb köztök egy Anna nevű volt. Ezt választotta először a vár ura. Aztán még tizenegyet melléje.

S mikor ott állottak külön, szép sorjában, a szín alól előhuzatta aranyos hintaját, s elébe fogatta a tizenkét leányt. Szegény leányok! Reszketve állottak a hintó előtt. Szemükből szakadt a könny, mint a záporeső, feltekintettek az égre, onnét sóhajtottak segedelmet.

Aztán az úr felugrott a bakra, kieresztette bakos ostorát, nagyot rittyentett, hogy csak úgy zengett-zúgott belé az erdő.

– Gyí, előre, gyí!

A leányok támolyogva léptek előre, de meg sem tudták mozdítani a nehéz hintót. Hej, szörnyű haragra gerjedt a hatalmas úr! Elővágott a rézcsapós ostorral, éppen Annára, aki legelöl állott. Patyolatfehér húsából kiserkedt a vér, s jaj, szava felhatott a magas egekig.

– Gyí, Anna, gyí – ordított az úr, s másodszor is rávágott.

– Verjen meg az egek ura! – jajdult föl Anna. – Süllyedj a föld alá, ártatlanok megölő gyilkosa!