Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack (magyar népmese) – Esti Mese

Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack (magyar népmese) – Esti Mese

Volt egyszer egy király s annak három szép lánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, kérdezte a lányaitól:

– No, lányok, mit hozzak nektek a vásárról?

Azt mondta a legidősebb:

– Hozz nekem, édesapám, aranyruhát.

Azt mondta a középső:

– Nekem pedig ezüstruhát.

– Hát neked mit hozzak? – kérdezte a legkisebbiket.

– Nekem, édesapám – mondta a legkisebb királykisasszony -, szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot.

– Hm – csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, lányom.

Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidősebb lányának, ezüstöt a középsőnek, de szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot. Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb lányának nem teljesítheti a kívánságát.

“No – gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szőlője, mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból.”

Ahogy ezt éppen így elgondolná, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban (mert nagy sár volt ám), hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rittyegtetett, pattogtatott, káromkodott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna őket.

Mérgelődött a király, de nagyon. Hogyisne mérgelődött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égről, s most ezt a könnyű hintót sem tudták megmozdítani.

Nosza, emberekért küldött a faluba. Szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a király hintaja. De bizony hiába csődült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót.

Egyszer csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:

– Röf-röf-röf, felséges királyom, add nekem a legkisebb lányodat, s egyszeribe kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül.

Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája! De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:

– Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz, neked adom a legkisebb lányomat.

A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentők közé, egyet lódított a keréken, s azzal – hopp! – csak úgy kirepült a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a királyt.

Ahogy hazaért a király, előszedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idősebb lányának. A legkisebb lánynak azt mondta nagy búsan:

– Látod, látod, lányom, miért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem találtam az egész vásárban.

De még jó kereken ki sem mondhatta, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebb lányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan azon akarja elvinni az ő legkedvesebb lányát. Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt:

– Röf-röf-röf, felséges királyom, eljöttem a lányodért. Röf-röf-röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.

“Megállj – gondolta magában a király -, majd küldök én neked lányt!”

Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztlányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó! Felröfögött a királynak:

– Röf-röf-röf, felséges királyom, ez nem a te lányod!

Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak! Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább itt pusztul el menten, semhogy disznónak legyen a felesége.

De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatás közt:

– Már hiába, édes lányom, neki ígértelek, menned kell.

Hanem közben megint gondolt egyet a király: felöltöztette a lányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak.

No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta! A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből nagy örömében. Felkapta a lányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel:

– Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam.

Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:

– Röf-röf-röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk.

De még csak akkor vette elő a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállt egy ól előtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette.

– Röf-röf-röf, ez az én házam, királykisasszony!

Aztán megkínálta kukoricával:

– Röf-röf-röf, egyél, királykisasszony!

A királykisasszony csak sírt, sírt, míg az álom el nem nyomta.

– Röf-röf-röf – mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik.