„Apám itten a központi majorban kocsiskodott Deszken. Leginkább az intéző szolgálatában fogatolt. Egyszer az intézőnek a Tisza túloldalán pöszörgő pálinkafőzőben múlhatatlan fontos dolga kerekedett. Valami nagypénzű bótot akartak ott nyélbe ütni, valami nagybukszájú pesti akárkikkel, akik autókocsin kerekeztek a tettek mezejére. De az intéző csak az utolsó pillanatban tudott a kocsijára fölülni, egyre jajgatva, sóhajtozva, hogy már a mondott időre nem érnek oda, de akkor vége a nagypénzű üzletnek, lesz abból akkor kár, három uradalom három évig ki nem heveri, de mekkora kár lesz abból, a trágyadomb is lángot vet tőle. Apám meg, jó cseléd kellett legyen, sok gyerek szája leste otthon a kenyeret, nem tehetett maga ellen, az intéző kedvébe akart járni, a nagy jajongására, halkacskán füttyentett, megrezegtette a gyöplű-szárakat, erre az almásderesek megindultak, egyre sebesebben, s nem sok vágtatás után fölemelkedtek a levegőbe. A homokfutó is utána. Hussantak át a Tiszán, még a kerekek se lettek vizesek. Odaértek időre. Tán egy kicsivel hamarébb is.
Az intézőt a kocsifarban a verő veríték kiverte. Rezgett rajta az ing, a gatya. Hanem amikorra a pestiek oda-pöförésztek a bádog szekerükön, az én gazdám összeszedte magát. Az üzletet megkötötték, nagyon csapkodtak egymás tenyerébe. Hanem a boszorkányos száguldást nem említette soha. Meg nem is került rá sor többet az életben.
Húsz évvel idősebb bátyám mesélte, hogy amikor apánk a halálát olyan közel érezte, hogy már tán alig egy-két órája ha lehetett, nem tudott meghalni, mert a bűbájos tudomány nem hagyta. Mivel a gyerekeit nem akarta terhelni véle, hát utolsó erejével levánszorgott a Tisza partjára, egy fölszakadt fűzfatuskóra kötötte ünneplős gatyája madzagját, a tuskót belefordította a vízbe. Mint a sósav, úgy forrongott a folyó, ahol összepuszilkozott a tuskó a vízzel. Apánk háttal, curikkolva indult haza. Az ördög sokáig hányta utána a vizet. Lefeküdt az ágyára. Reggelre meghalt. Egyet sem jajdított.”